Vásároljon online vagy hívja a +36-1-808-9888-as telefonszámot!
Üdvözöljük oldalunkon! Szeretne bejelentkezni?

Kulcsár Balázs Photography

2015.04.17. 11:35
Címkék:
Szerző: Szabina


Vannak sorozatok, amely elemei látszólag alig-alig különböznek egymástól. Belemerülve azonban, látható, hogy a dolgok, amiket ábrázolnak, merőben mások. Pedig olykor csak valami igen apró részletet változtattak meg rajtuk és mégis, a képet elnézve megfordul velünk a világ. 
Kulcsár Balázs képeit vizsgálva, fölmerül bennem a pillangó hatás elmélete, "...a kezdeti feltételek apró változásai véletlenszerű folyamatok pozitív visszacsatolásai révén nagymértékben megváltoztathatják..." őket. /idézet forrása: Wikipedia/
Van azonban egy talán ennél is szemléletesebb fogalom, ami jól leírhatja, hogy mi zajlik le oly sok emberben, akik elmerülnek egy-egy sorozatában: egy szemvillanás alatt. Egy pillanat is megváltoztathat mindent. Kulcsár Balázs mintha megragadná azokat a pillanatokat, amelyek abban a töredéknyi másodpercben történhetnek, amikor egy pillanatra behunyjuk a szemünket.

Ismerkedjetek meg Kulcsár Balázzsal, aki fest és fényképez.

Mikor döntötted el, hogy fényképezéssel fogsz foglalkozni?

A gimnáziumban a fekete-fehér filmhívással és nagyítással is megismerkedtem, és beszippantott ez a világ. Élveztem, hogy nem azonnal látható a kép, így mindig volt bennem egy kis izgalom, hogy mi is jön ki a negatívból. A sötétkamrában a felettünk járó évfolyamokból megmutatták, hogy a nagyítás nem csak a negatív leképezését jelenti, hanem ez egy kreatív folyamat, melynek a végeredménye szinte bármi lehet. Az egyik barátom pl. roncsolt képeket hozott létre, soha nem lehetett tudni, mit ábrázoltak a képei, ez inspiráló volt. Ezzel együtt nem volt igazán egy „hű-ha pillanat”, amikor eldöntöttem, hogy na, mostantól csak ez, hanem próbálkoztam többféle stílussal, műfajjal, és ami tetszett azzal később is foglalkoztam, ami nem tetszett, eldobtam.

A családodban vannak felmenőid, akik szintén alkottak vizuális területen?

Abszolút senki, a szüleim néztek is nagyot, amikor bejelentettem otthon, hogy én ezzel fogok foglalkozni, de végül is vettek születésnapomra egy tükörreflexes Carena-t, és csak annyit mondtak, hogy ezzel ők befejezték a támogatásomat, de játsszak nyugodtan. Ezek után az uzsonnapénzemből vettem a filmeket, hívót, fixírt, inkább nem ettem egész nap.

Hol tanultál és kiktől tanultál?

A gimnáziumban Papp László vezetett be a technikai részletekbe. Utána viszont a többi diáktól tanultam sokat, sokszor volt, hogy egész délután a laborban voltunk, kísérletezgettünk, beszélgettünk. Az egyik srác mindenáron kiállítást szeretett volna összehozni, sorra jártuk a művelődési házakat, és miután megszerveztük az övét, én is azt mondtam, hogy miért ne hoznék én is össze egyet? 

Aztán valaki bedobta Moholy-Nagy nevét, akkor teljesen odavoltam, hogy milyen jó, szerintem hetekig másról sem beszéltem. 

Aztán felfedeztem, hogy a könyvtárak tele vannak művészeti könyvekkel, és akkor elolvastam azokat. Később eljutottam a pozsonyi portfolio review-ra, és ott rengeteg érdekes fotóssal találkoztam, hajnalig beszélgettünk Koudelkától, Ansel Adamsig. A genfi művészeti vásáron egész nap egymást elemeztük, New York-ban az ICP (International Center of Photography, szerk.) szervezett műterem látogatásokat. Érdekes, hogy ezeken az eseményeken mindig többet tanultam, mint reméltem. 

Egyszer Phillip Toledano-hoz mentem fel, és éppen azon gondolkodtam, hogy a galériák és a többi művész is maximum évi egy sorozatot tudnak feldolgozni, vagyis megnézni és megjegyezni, gondolkodni rajta. Viszont én kevésnek éreztem az évi 1 sorozatot. Amikor felhoztam a témát Phillipnek, akkor ő egyből rávágta, hogy ne görcsölj ezen: készíts minél több sorozatot, és a különböző ötleteidet külön helyekre tudod elrakni. Nem kell félni attól sem, ha egyszerűen egy sorozatot elkészítünk, de nem használjuk, ettől csak jobbak leszünk a gyakorlás miatt, és nem mellesleg megtanulunk szelektálni. Ma már amúgy is elmúlt az az idő, amikor egy 5 éves egyetem után azt mondhattuk, hogy vége, mostantól nem kell többet tanulni. Én ma is legalább napi fél órát, de inkább egy órát arra szánok, hogy blogokat olvasok, külföldi kiállítás-ajánlókat nézek, galériákat figyelek.




Hogyan építetted föl magad, mint fotóst?

Rengeteget olvastam és igyekeztem minden kiállítást megnézni. Ha láttam valami érdekeset, akkor felírtam a nevet és utánaolvastam. Megnyitókon mindig próbáltam beszélgetni a művésszel. A Fotófalu nyári tábor is remek lehetőség ismerkedésre. 



Amikor már nagyjából ismertem a fontosabb galériákat, fotósokat, akkor elkezdtem ugyanezt külföldön. Először Bécsig jutottam el, ahol úgy éreztem, hogy nem igazán fogadják szívesen a magyar fotósokat, aztán később megismertem olyan galériákat, ahol nyitottabbak voltak. Aztán azt figyeltem, hogy külföldön kik a sztárok, kiket kell mindenképp ismerni. Sokszor előfordult, hogy egy galériás említett egy nevet, ami nem mondott semmit, ilyenkor mindig felírtam, hogy kiről van szó és később utánanéztem. 



Az is fontos volt, hogy rengeteg időt töltöttem el pl. a new york-i MOMA-ban (Museum of Modern Art, szerk.), az ICP-ben, a londoni Tate Modernben, a párizsi Pompidou Központban, fotóházban (Maison de la photo), ezek a kiállítások teljesen megváltoztatták a szemléletemet a képről, sorozatról, témákról, és sokat segítettek, hogy a koncepciómat értelmezhetően tudjam kifejteni. Művészeti vásárokon, eseményeken mindig próbáltam minél többet beszélgetni, témákat felvetni vagy csak csevegni.







Milyen nehézségekkel találkoztál a pályád során?

Az nagyon nagy sokk volt. Amikor már elég jónak éreztem magam, vettem egy közepes felszerelést és készítettem egy katalógust a munkáimról, elmentem New Yorkba egy portfolio review-ra. Egy hatalmas csarnokban több százan várakoztunk, és szinte mindenkinek profibb anyaga volt, jobb fényképezője, portfoliója. Ott eléggé elkeseredtem, mert én úgy éreztem, hogy már mindent megtettem, amit csak megtehettem, portfóliót készítettem, katalógust nyomtattam nyomdában, repülőjegyet vettem, hotelt fizettem, minden időmet és több millió Forintot rászántam, és ott döbbentem rá, hogy ez mind semmi, semmit nem számit, ez az alap, és New York-ban mindig több ezer hozzám hasonló fotós van, és mind be szeretne kerülni egy galériába. 

Az is nehéz volt eleinte, hogy hiába tanultam éveket angolul, a valóságban elég más nyelvet beszélnek, mint a nyelvkönyvekben és az első pár nap azzal telt a nagy Almában, hogy megpróbáltam megérteni, amit a szervezők, galériások mondtak. Fontosabb megbeszélést nem érdemes az első napokra tenni. Aztán franciából ugyanezt sokkal erősebben eljátszottam: hiába éreztem azt, hogy már jól beszélek, amikor a valóságban ott voltam egy galériában, akkor már eleve izgultam, figyeltem rá, hogy ne késsek, közben már fejben szerveztem a napomat, és ezek miatt sokkal egyszerűbben beszéltem, mint eredetileg szerettem volna.



Aztán amikor túltettem magam ezen a sokkon, rájöttem, hogy a szerkesztők, kurátorok azt keresik, ami más, mint amit addig láttak. Senki sem kíváncsi az egy milliomodik ugyanolyan képre, ezért ha tényleg egyedit hozok létre, akkor van esélyem.

Mennyi időt szánsz a megrendelések mellett a saját elképzeléseid és alkotásaid megvalósítására?

Amennyi időm csak van. Ez nem úgy működik, hogy hétfőtől péntekig 8-tól 4-ig fotózom, utána meg elmegyek teniszezni meg úszni. A hét minden napján minden órában járatom az agyam egy új sorozaton, kiállításon vagy szervezek valamit. Ha épp nem egy aktuális sorozaton dolgozom, akkor kitalálok egy olyat, ami teljesen más stílusú, mint amiket amúgy készítek. Ez segít, hogy ne unjam meg soha az éppen aktuális projektet. 



Én képes vagyok este 10-kor is lemenni a garázsműterembe, hogy kipróbáljak valamit, de a fotók rendszerezése is sok időt vesz igénybe. Nagyon kínos lenne, ha elvesznének az adataim, ezért két helyre is archiválok.
Muszáj jelen lenni a Facebook-on is, és szerintem blogot is érdemes írni. Ha még megnyitókra is elmegyek, hamar összejöhet az, hogy kevés a napi 24 óra.

Kiket követsz magyar és nemzetközi viszonylatban?

Ó, rengeteg kedvencem van. Barta Zsolt Péter képei folyamatosan inspirálnak. Dezső Tamás képei láttán elfog a sárga irigység, amiért nem én találtam ki őket. Mauer Dóra forgatásos képe csodálatos. Imádom Verebics Ági és Kati fotómunkáit. Kasza Gábor egyre érdekesebb. A klasszikusok közül Kerekes Gábor, Hajas Tibor, Moholy-Nagy László a kedvenceim.
Igyekszem folyamatosan követni a fotósokat, és annyi kiállítás megnyitóra járok, amennyire csak elvisz a lábam. Még így is időnként lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem tudok mindenkit megnézni.
Nemzetközi viszonylatban kihagyhatatlannak tartom Gerhard Richter fotófestményeit, David Meisel légi-fotóit, vagy épp az Arles-ban megismert Gilbert Garcint, Cristina de Middelt. David Drebin is nagy kedvenc, de gyakorlatilag napokig sorolhatnám a neveket, annyi jó fotós van. Rendszeresen járok Párizsba, Londonba és New York-ba, mert folyamatosan inspirál az a közeg, ahol folyton történik valami, és ahol sok olyan emberrel lehet találkozni, akik erre tették fel az életüket.

Van kedvenc saját képed?

Mindig van kedvenc képem, most éppen ez - I-1608E. Viszont elég gyorsan változik nálam, hogy melyik épp az aktuális kedvenc. Mókásnak tartom, hogy legtöbbször alig telik el egy év, és a korábban büszkeséggel mutogatott kedvenc képemben rengeteg hibát találok, és már egyáltalán nem is tetszik.

Min dolgozol jelenleg?

A Visszatérés a K. Galaxisba sorozatom képein dolgozom, aminek júniusig el kell készülniük, hogy ki tudjam vinni a bécsi fotókönyv fesztiválra.
Idén első alkalommal próbáltam ki a Phase One középformátumú fényképezőt, és meseszerűek a tapasztalataim. Végre tényleg csak a képkészítésre tudok koncentrálni, nem kell folyton állítani valamit. A képminőség pedig tényleg fantasztikus. Ezek a képek valahol a 12 Történet sorozatom folytatásai, de ezúttal a kék lett az alapszín, a téma pedig a galaxis. Mivel nem tudok hirtelen űrhajóba szállni, ezért sok Nasa képet néztem és próbáltam azok alapján elképzelni, mit is ábrázolnék szívesen és azt teremtettem meg a műteremben.



Sokat utazol? Él már a fejedben egy álom utazás? Hová szeretnél eljutni, ahol még nem jártál?

Számomra úgy alakult, hogy több külföldi kiállításom van, mint itthoni, ezért sokat utazom. Az álomutazásomat már véghezvittem: New York-ban eladtam pár képet, abból a pénzből a barátnőmmel leugrottunk Floridába, béreltünk egy kabriót, a legjobb szállodákban laktunk. Egy másik alkalommal a francia kurátor kivitt egy Cannes közeli szigetre hajóval, ott valahogy megszűnt az idő, egyszerűen hallgattam a tenger hullámzását és úgy éreztem, hogy most tényleg megérkeztem.

Egyszer a barcelonai galériásom felvetette, hogy mi lenne, ha az Antarktisz-on szervezne kiállítást. Senki sem látná a tárlatot, de elmondhatnánk, hogy ott is kiállítottuk. Végül nem lett az egészből semmi. Nem bánom, mert bármilyen furcsa, egyáltalán nincs olyan hely, ahova szívesen elmennék, és még nem jártam ott.




Kérem várjon!