Vásároljon online vagy hívja a +36-1-808-9888-as telefonszámot!
Üdvözöljük oldalunkon! Szeretne bejelentkezni?

A portré nem csak egy arc

2017.01.09. 11:18
Címkék: 50mm, portré, nikon
Szerző: Bogi

Képei népszerűek a Facebookon, egy-egy erős portréja az interneten keringve éli a saját életét. Az oldalára látogatók kommentben mondják ki azokat a nagy szavakat, amikhez az életben általában túl szemérmesek vagyunk, vagy nagyokat hallgatnak a képek láttán. Arról beszélgettünk KEREKES ISTVÁN fotográfussal, hogy hogyan lehet fényképen rögzíteni egy sorsot, amellyel fotósként közösséget vállalt egy pillanatra. És milyen érzés úgy szólni az emberekhez, hogy többnyire nem látja a reakcióikat.


Ha beírom a neved a keresőbe, főleg a másik Kerekes Istvánról találok információkat, aki a Yelena fotósaként lett közismert. Nem lehet egyszerű helyzet, hogy ugyanazon a területen, azonos névvel ketten is dolgoztok. Te hogyan kezdtél fényképezéssel foglalkozni?

2007-et írtunk, amikor megvettem az első tükörreflexes digitális gépemet. Előtte analóggal fényképeztem, de többnyire nem úgy sikerültek a képeim, ahogyan elképzeltem őket. A digitálisra való váltás emiatt volt nagy áttörés számomra. Nem kellett többé a laborosokra bíznom a fotókat. Eleinte tájképeket, virágokat fotóztam, sokáig úgy voltam vele, hogy ha egy fotón ember van, az már nem is jó kép.

 
Vissza tudsz emlékezni, hogyan fordultál az emberábrázolás felé?
 
Nem volt egyetlen fordulópont. A családtagjaimat mindig is fotóztam, fokozatosan kezdett érdekelni a fotóimon az ember, pontosabban az Ember. Azért van egy emlékezetes történetem. Egyszer egy vihar elől menekülve a fotózásból hazafelé a legrövidebb út egy szegénynegyeden keresztül vezetett. A gyerekek meglátták a gépet a nyakamban és körém sereglettek. Mindegyik azt akarta, hogy fényképezzem le. Volt köztük pár érdekes arc, arra gondoltam, nem is lenne rossz itt fotózni. Kértem, hogy hívják elő a szüleiket, hogy ne egyesével kelljen engedélyt kérnem mindenkitől. Előjöttek a felnőttek, körbeálltak, megkérdeztem, engedik-e, hogy készítsek pár portrét a gyerekekről. Nem volt kifogásuk. Volt olyan szülő, aki megkérdezte, nem készítenék-e nekik családi fotókat. Szívesen segítettem. Visszajáró fotós lettem. Készültek kérésre a családi fotók, én pedig közben életképekre vadásztam. Így kezdődött.


 
Talán így is van rendjén, ha kialakul valamilyen kölcsönösség.
 
Én emberi kapcsolatokban gondolkodom. Nem szeretnék lesifotósként messziről, titokban elkapni a pillanatokat. Azt szeretem, ha ott vagyok a közelben, az emberek tudtával, beleegyezésével.
 
Hogyan szoktad megtalálni az alanyaidat?
 
Nincs erre megszokott forgatókönyv. Vannak alanyok, akiket ismerek, és megfogalmazódik bennem, hogy szeretném lefotózni. Megkeresem őket, megbeszéljük, megcsinálom. Illetve fontos szerepe van az életemben az erdélyi fotótáboroknak. Évekkel ezelőtt megkerestek a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközponttól, hogy lenne-e kedvem részt venni egy ilyen táborban, mert látták a képeimet és tetszettek nekik – nekem pedig régi vágyam volt Erdély, ezért örültem a felkérésnek. A kapcsolat hamar barátsággá erősödött, így évente egy-két alkalommal részt veszek a táborukban.

 
Ha emberábrázolás érdekel valakit, a legszűkebb környezetében is talál olyan pillanatot, állapotot, amit érdemes lefotóznia...
 
Így van. Másrészt viszont a nagyvárosi élet, ez az önző világ nekem egyre kevésbé jön be. Egyre jobban távolodom tőle, a városok számomra már nagyon személytelenek. Nem figyelnek az emberek egymásra, mindenki bizalmatlan, sokan gorombák. A falusi rétegben még több közvetlenséget és emberséget találni, igazi kapcsolatokat. Persze a városban is kialakulhat párbeszéd valakivel, de vidéken még sokszor akkor is előre köszönnek, ha először látnak. Természetes, hogy megszólítjuk egymást. Én szívesebben fotózom a vidéki életet.
 
Mit szoktak szólni a helyiek a portréidhoz?
 
Ez jó kérdés. Ha a másokról készített fotóimat nézik, az általában tetszik nekik, viszont a saját magukról készített képekről általában az az első reakciójuk, hogy milyen öregek, milyen csúnyák is ők. Én meg győzködöm őket, hogy milyen szépek valójában. A többség nem reagál negatívan a képekre, és elfogadják, hogy csinálom.

 
Emlékszem, nyáron fotóztunk egy idős asszonyt falun. Megbeszéltük előre a fotózást. Mégis, amikor felkerestük, elővette egy régi arcképét. Hogy milyen szép volt ő azon a fotón, miért akarjuk most őt ilyen „csúnyán”, öregen lefotózni, nem lenne-e jobb az a régi kép... Majd’ megszakadt a szívem. Te mit szeretnél viszontlátni a portréidon?
 
Ha fényképezek, mintha egy külön burokban lennék, olyankor a szívem vezérel. Nem tervezek előre semmit, sokszor élek a pillanat adta lehetőségeknek. Nem tudom, mások hogyan csinálják. Én a személyes érzéseimből rakok bele minden képbe. Ezért sokáig ki sem dolgozom azokat, mert túlságosan szubjektív vagyok, sok érzelem van bennem, hagynom kell ezeket ülepedni, hogy később valamivel objektívebben tudjam megítélni a fotóimat, mielőtt bárkinek megmutatnám.

 
Vizuálisan mire törekszel a képeknél? Mennyire fontos neked a látvány?
 
Nem szeretem a hatásvadász képeket. Egy kép hasson az emberekre, de ne legyen hatásvadász. Azt szeretném, hogy amit megmutatok, az érzelmeket sugalljon, meséljen az emberről. Az a fontos, hogy ha 10 év múlva nézek rá egy képre, akkor is ugyanazt érezzem, mint az elkészítésekor. Ne csak egy arcot lássak viszont, hanem elevenedjen meg a személyisége. Az alanyaimmal először beszélgetek, csak akkor kezdek fotózni, amikor már megszoktak. Szerintem ebben a műfajban a jó képnek ez a titka: megfelelő időben kell elkészíteni. Amikor az adott ember már nem feszeng, nem pózol, hanem megszokta, elfogadta, hogy ott vagyok, és önmagát adja.
 
El tudnál mesélni egy történetet, amelyet az egyik portréalanyoddal kapcsolatban őrzöl magadban?
 
Annyi emberrel, annyi sorssal találkoztam, hogy nem csak egy-két emlékezetes történetem van. Minden fotómhoz tartozik történet. Ez például örökre belém ivódott: faluszélén, egy folyó melletti kis viskó előtt két kicsi gyerek. Az anyjuk elhagyta őket, apjuk tehénpásztor, már kora reggel a gyerekek ébredése előtt elment, és csak a csorda esti beterelése után ért újra haza. A pici gyerekek napközben egyedül voltak. Látszott rajtuk, hogy csak egymásra számíthattak. Egymásból merítettek erőt, hogy oda merjenek jönni hozzánk kézen fogva.  Nagyon szegény körülmények között éltek. Beszélni is alig tudtak, olyan elhanyagoltak voltak. Szemtanúja voltam, hogy csak tejet kaptak vacsorára, egy műanyag söröspohárból. A fotóstársaimmal másnap összedobtunk egy kis pénzt, vettünk élelmiszert, édességet és egy labdát nekik. A gyerekek nyakába akasztottam a fényképezőgépemet, ismerkedjenek vele, készítsenek pár képet. Akkor láttam mosolyt először az arcukon. Az volt a szándékom, hogy egy kis élményben legyen részük. Fél év után úgy hozta a sors, hogy arra jártam megint. Meglátogattam őket, a gyerekek ismét a viskó előtt voltak. Érkezésem váratlan volt, mégis amikor meglátott a kisfiú, a farzsebéből elővett egy műanyag fényképezőgépet, és úgy tett, mintha lefotózna vele.


Kapcsolatban szoktál maradni azokkal, akiket fotóztál?
 
A többséggel nem. De valamilyen szinten mégis van kontaktus: sokszor megesik, hogy a rokonok, ismerősök felfedezik a képeket a Facebook-oldalamon. Nemegyszer jön olyan visszajelzés, hogy „nahát, ő a nagypapám”. Legtöbbször csak e-mailben tudom elküldeni a képeket azoknak, illetve a rokonaiknak, akik rendelkeznek internetes hozzáféréssel.
 
Jó volt látni ezeket a visszajelzéseket az oldaladon. Tényleg sok olyan komment van, ami nemcsak a fotóról, de a rajta szereplő emberről is szól. Hogy a Laci bácsi, a Marika... Mit gondolsz egyébként, a visszajelzések alapján az is átmegy az embereknek, amit ki akarsz fejezni?
 
Őszintén nem tudom. Akinek nem tetszik a képem, az úgysem fogja nekem elmondani, sem egy kiállításon, sem az interneten. A hozzám eljutó visszajelzések pozitívak, csak remélni merem, hogy az üzenetem is átmegy. A legfőbb célom mégiscsak az, hogy a képeim sok emberhez eljussanak. Ennek módját máig nem tudom, hogyan tehetném hatékonyan. Nem vagyok jó menedzsere magamnak. A témám megvan, és ez a téma nekem szívből jön. Van, amikor telítődöm az egésszel, akkor lerakom a gépet, de egy idő után jön a késztetés, hogy induljak el. Műtermi fotós viszont nem lennék. Nem szeretnék rutinmunkákat csinálni.

 
Milyen felszerelést szoktál magaddal vinni, ha nekiindulsz?
 
Nikon vázaim, objektívjeim vannak, de nem azt tartom a legfontosabbnak, hogy milyen a felszerelésem. A témáim miatt leginkább a természetes fényekkel tanultam meg bánni, nem is érzem hitelesnek a feltűnő mesterséges világítást egy szociofotónál. Rombolja a kép hatását szerintem. Ennek annyi hátránya van, hogy nem mindig van elegendő fény. Azért kísérletezni szoktam…
 
Az utómunkára is igaz, hogy nem akarsz nagyon belenyúlni az eredeti látványba?
 
Szerintem egy dokumentarista fotónál nincs helye a manipulálásnak. Ne retusáljunk ki utólag semmit, illetve ne helyezzünk a képre olyat, ami eredetileg nem volt ott. Az az elvem, hogy a képet már a helyszínen úgy komponáld meg, ahogy látni akarod. Én már az utólagos vágást sem szeretem.

 
Miért a fekete-fehéret választod?

Sokat gondolkoztam már ennek a megfogalmazásán, de talán a legtalálóbb mondata Robert Franknek volt erre: „A remény és a bánat képei fekete-fehérek." Ezzel teljes mértékben tudok azonosulni. A színek az esetek többségében engem zavarnak.
  
Az évek során változott az, hogy hogyan készítesz portrét? Például máshogy komponálsz most, mint évekkel ezelőtt?
 
Ezt csak kívülálló tudná megítélni. Fejlődni mindig van hová, soha sem érek a végére. Legtöbbször azt érzem, hogy az elkészült kép nem 100 %-os, lehetett volna jobb is. Az viszont nem változott, hogy nem egy szép arcot keresek, hanem azt, hogy belül mi van. Gondolati szépséget, nem esztétikus látványt. Talán annyiban változtam, hogy régebben inkább csak az arcot mutattam, ma viszont már jobban szeretem az arccal együtt a környezetet is láttatni.

 
Miért érzed szükségét, hogy szövegekkel együtt publikáld a képeidet?
 
Nekem mindenem a történetmesélés. Nagyon szeretem a könyveket, filmeket, a zenét – ha lenne rá lehetőség, ha újrakezdhetném a pályámat, akkor filmet rendeznék, regényt írnék vagy operatőrködnék. A kép, szöveg és zene hármasságában gondolkodom, abban az érzelmi és szellemi teljességben, amit ezek együtt adnak. Csak reménykedni tudok, hogy másoknak is befogadható így.
 
Én úgy látom az oldaladon, hogy a képeid nézőinek van rá igénye, örülnek a pontos megfogalmazásoknak. És amúgy is: a képeid az ember leggyengébb és leggyengédebb részét találják el, erre nem is egyszerű reagálni. Számolhatsz a néma hatással is.
 
Valószínűleg létezik a néma hatás is, de ebből én semmit nem érzek, így nincs is rám hatással. Nem fog hátráltatni és előre vinni sem. De azért vannak explicit visszajelzések is. Már nemigen törődöm a pályázatokkal, de a Magyar Református Szeretetszolgálat „Nincsen számukra hely” pályázatán 2013-ban első helyezett lett a képem. Ez volt az utolsó pályázat, amin indultam. Ide is már csak azért küldtem be anyagot, mert sok e-mailt kaptam, hogy ez az én témám, pályázzak. Végül az segített a döntésben, hogy olyan ember volt a zsűriben, akinek érdekelt a véleménye: Szipál Márton.

Előfordulnak külföldi megkeresések is. Az amerikai Üdvhadsereg a Szent Bibliát adta ki, melynek a borítójához használták a képemet. Ez nagyon közel állt a szívemhez, mert a képen az apám és a fiam keze látható. Egy Kid Rock-klipben is szerették volna felhasználni többek között az én egyik képemet is, amelyre egy nemzetközi fotós oldalon találtak rá. Példaszerűnek tartom ezt a két esetet szerzői jogi szempontból. Sajnos nem ez a tipikus, sokszor látom viszont a képeimet más oldalakon, forrásmegjelölés nélkül. Hazánkban még nem nagyon tartják tiszteletben a szerzői jogokat.








További képek megtekinthetők Kerekes István Facebook-oldalán vagy a honlapján: www.kerekesistvan.hu



  • Típus Alap-objektív
  • Szerkezet 6 csoport, 7 tag
  • Szűrőmenet mérete 58 mm
  • Típus Fix-objektív
  • Szerkezet 6 csoport, 7 tag
  • Szűrőmenet mérete 52 mm
  • Típus Alap-objektív
  • Szerkezet 7 csoport, 8 tag
  • Szűrőmenet mérete 58 mm
  • Valós pixelszám 24,2 millió
  • Érzékelő típusa CMOS
  • Wi-fi Igen
69 900 Ft
Nettó: 55 039 Ft
102 900 Ft
Nettó: 81 024 Ft
139 899 Ft
Nettó: 110 157 Ft
214 901 Ft
Nettó: 169 213 Ft
  • Típus Alap-objektív
  • Szerkezet 8 csoport, 13 tag
  • Szűrőmenet mérete 77 mm
  • Valós pixelszám 24,2 millió
  • Érzékelő típusa CMOS
  • Wi-fi Igen
  • Valós pixelszám 24,3 millió
  • Érzékelő típusa CMOS
  • Wi-fi Nem
  • Valós pixelszám 24,3 millió
  • Érzékelő típusa CMOS
  • Csepp, por és ütésálló Igen
249 900 Ft
Nettó: 196 772 Ft
294 900 Ft
Nettó: 232 205 Ft
3év magyarországi garancia
414 900 Ft
Nettó: 326 693 Ft
3év magyarországi garancia
559 900 Ft
Nettó: 440 866 Ft
3év magyarországi garancia
Kérem várjon!