Vásároljon online vagy hívja a +36-1-808-9888-as telefonszámot!
Üdvözöljük oldalunkon! Szeretne bejelentkezni?

A Mai Manótól a Műcsarnokig - Interjú Hegedűs 2 Lászlóval

2015.03.05. 13:01
Címkék:
Szerző: Szabina


Mikor döntötted el, hogy a fényképezéssel fogsz/szeretnél foglalkozni?

Ez nem egy konkrét, időhöz köthető elhatározás volt, hogy ezentúl fotózással fogok foglalkozni. A fotográfia is egy olyan képalkotó lehetőség volt számomra, mint a festés és filmezés, függetlenül attól, hogy a festmény elsősorban manuális, a film és a fotó pedig technikai megvalósítás eredményeként jön létre. Minden kép először az agyban „exponálódik” és ha a látvány létrehozójának van érzéke a megvalósításához, akkor számára másodlagos, hogy az festékkel, mechanikai eszközökkel, vegyszerekkel, vagy éppen pixelekkel jön létre. A képek azért készülnek, hogy lássák.

Az analóg géppel készült fotóimat 1999-ben mutattam be először a Magyar Fotográfusok Házában, a Mai Manó Galériában. Ez abból a szempontból egyedi volt, hogy itt képzőművész akkor mégnem állított ki. Öt évvel később a Magyar Fotográfiai Múzeumban volt tárlatom, amit Esterházy Péter nyitott meg. Közben felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe is. Így, egyedüliként lettem mindhárom vizuális műfajt magába foglaló országos művészeti szervezetnek a tagja, mivel korábban a Magyar Képzőművészek- és Filmművészek Szövetségébe már felvettek.

Visszatérve a kérdésedre, ha mégis időpontot kellene meghatároznom azzal kapcsolatban, hogy mettől számítható az, hogy fotográfiával (is) ugyanolyan intenzitással fogok foglalkozni, mint a képzőművészettel vagy a filmmel, akkor időbehatárolás szempontjából, a Mai Manó Galériában megrendezett 1999-es kiállításomat tekinthetjük egy ilyen időpontnak, de ez nem volt tudatos döntés.



A családodban vannak felmenőid, akik szintén alkottak vizuális területen?

Édesapámnak volt tehetsége a rajzoláshoz, egy mappában őrzöm a megmaradt iskolai tanulmányait, de ő az oktatás, a pedagógia mellett döntött. Volt egy fényképezőgépe is, ami még 6x6-os filmmel működött. Ha a múltban keresek történetet, akkor „előhívódik” az az emlékkép, amikor egy nyári táborozás kapcsán el akartam kérni a „családi” fényképezőgépet, de végül egy akkoriban „párját ritkító” fényképezőgépet kaptam erre az alkalomra. Ő volt az én Pajtásom. Édesanyám szabadidejében nagy türelemmel kézimunkázott, így a manualitást szüleim örökségének is tekinthetem, hogy aztán a fejemben hogyan alakultak a képről alkotott elképzeléseim, a pécsi Művészeti Gimnáziumban lehetett nyomon követni. A „lázadó”, a szabályokat nem nagyon betartó magatartásomat és hozzáállásomat a tanáraim nem nézték jó szemmel. Akkor még a Művészeti Gimnáziumban nem volt fotó szak, így lettem az érettségi után „besorozással” önkéntelenül ötvös – ezüst- és aranyműves. Ez a terület egyáltalán nem kötötte le se az érdeklődésemet se a fantáziámat. Így aztán, mivel nem kaptam „ajánló levelet” képzőművészeti felsőoktatásra, Budapesten a Kirakatrendező Iskolában kötöttem ki. Ez többeknek parkoló pályát jelentett, elvégzése után pedig már elévültek a gimnáziumban szerzett „fekete pontok”. (Persze egyéb szempontok is voltak a sikeres felvételi vizsgánál.)

Később jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, fel is vettek, de három nap után, még az iskolaév tényleges kezdete előtt, elég felelőtlenül otthagytam a Zebegényben kötelező jelenlétet követelő szakmai tábort. Egyébként akkor még itt sem volt lehetőség arra, hogy például fotószakon folytassam tanulmányaimat, mivel önálló szakként nem működött.

A fotózás technikáját végül is nem tanultam, a képekről meg saját elképzeléseim voltak. Az „állókép” tudatos folytatását kihagyva, a mozgóképek mozgatták meg a fantáziámat. A szüleimnek köszönhetően 1975-ben kaptam egy S8 Yasika filmfelvevőt, amit időnként „megsétáltattam” és vittem magammal a filmtáborokba. Végül is a mozgókép is állóképek sorozata és a végeredmény is azonos, a képzelet és a látásmód által előhívott kép.  

Hogyan építetted fel magad, mint fotóst?

Képkockáról képkockára. Aztán mikor lehetőséget kaptam, akkor kiraktam vele azt az utat, ami például Bécsbe és Prágába, a magyar kulturális Intézetek galériáiba vezetett. Aztán, mivel nincs galériásom, aki intézné a külföldi kiállítási lehetőségeket, maradtak a hazai viszonyok. Magányosan készítettem továbbra is a képeimet, melyeket legutóbb egyéni tárlaton mutattam be a Műcsarnokban. Itt a digitális munkáimból volt látható egy válogatás. A kiállított képsorozataimról a Fotóművészetben jelenik meg elemző írás, de a tárlat látogatóit magam is hozzásegítettem a képek értelmezéséhez, ami egy falfelületen volt olvasható:

Munkáim szuggesztív hatású képeire elsősorban az a jellemző, hogy transzformálom őket és ez által a képzelet műtárgyaivá válnak. Ezek a képek olyan belső hanggal vannak feltöltve, ami a szemlélőben hangulattá válik. A látvány tárgyi valóságán átszivárog a lét irrealitása. Elköszöntünk, majd emlékké változtunk. Én másképpen érzek és nézek rá a világra. Rendelkezem azzal az érzékkel, ami olyan képeket, képzeteket hoz létre, melyek túlmutatnak a hétköznapok, a hétköznapiság valóságán. Amit létre hozok, az egy csendes, esztétikummal is vállalt, transzformálással létrehozott, transzcendens felé hajló világkép. Az élet dolgait szemlélem, rögzítem, vagy rátalálva átalakítom azt. Ez által válnak vizualitásom teremtményeivé. Olyanok ők, mintha mondanának valamit arról, amit gondolok a valóságról, a világról, a létről. Ez a valami „a mintha” a lényegük ezeknek a képeknek. Ez az, amit én művelek, ez az amit H2 a világról a képei által el akar mondani. Ez több mint a színek és formák képpé rendezett vagy „rendezetlen”összessége. Verbálisan ez úgy értelmezhető, mint például az a mondat, ami az idő múlásáról „beszél”, de a létről, létezésről szól: A jövő a jelenre hullva hull a múltba. Ilyen, és ehhez hasonló az, ami H2 képei belső hangjával, vizuális artikulációjával, a kevesek magányával közölni akar. Virtuális virtuóz víziók, vizuális költészet, vizuális zene. Hegedűs 2 művei, képsorozatai az eltűnő létből, az önpusztító, ambivalens emberi világból kimentett hallhatatlan szerzemények.”

Milyen nehézségekkel találkoztál a pályád során?

A legnagyobb nehézség – amit már említettem –az, hogy aki a pályát végigfuttatná, ahhoz még egy emberre lenne szükség. (A nevemben szereplő 2-es ehhez kevés :). A gond ebből fakadóan az, hogy a fotók műgyűjtésének Magyarországon nincs múltja és jelene is alig, ami biztosíthatná az alkotómunka, a megélhetés feltételeit. Amit időnként a Fotográfiai Múzeum, vagy magángyűjtők megvesznek, az kevés az alkotó anyagi boldogságához. Amikor a Mai Manó Galériában volt kiállításom, akkor a véletlennek köszönhetően éppen egy New York-i galériás nézte meg a kiállításomat és három képet hazai viszonylatban igen jó áron megvásárolt. Ez után úgy gondolhattam, hogy ez működni fog. Sajnos szerencsés véletlenek elég ritkán adódnak. Egyedül az alkotás belső kényszere az, ami működik. A hírnév elérése ma már szinte „iparművészeti munka” következménye, ami több lehetőségekkel bíró emberek együttműködésének az eredménye, ha a hitelesség és az érték labilitását nem vesszük figyelembe.

Kiket követsz magyar és nemzetközi viszonylatban?

Nyilván személyekről kellene beszélnem, de ebben az estben is magamról beszélnék, mivel magamat követem, már amennyire tudom, és a már említett plusz egy emberről, akit követhetnék, lehetővé téve a nemzetközi viszonylatokat.



Mennyi időt szánsz megrendelések mellett saját elképzeléseid és alkotásaid megvalósítására?

Konkrét fotográfiai megrendelésekkel én nem foglalkozom, saját munkáimat is csak az egyéb teendőim mellett tudom végezni. Ahhoz, hogy saját elképzeléseimet megvalósíthassam, anyagi függetlenségre lenne szükség. Így csak a szerencsének köszönhetem, hogy az alkotómunkát is – néha - munkának tekintik, ha az értékét nem is veszik tudomásul. Ez a jellemzőbb. Kivételt csak kivételes emberek tesznek (ha vannak).

Van kedvenc saját képed?

Kedvenc képem az, ami még csak a képzeletemben létezik. Mindig azon dolgozom, hogy ezt a körülmények ellenére, minél előbb láthatóvá tegyem.

Sokat utazol? Él már a fejedben egy álomutazás? Hová szeretnél eljutni, ahol még nem jártál?

Igen, sokat utazom, mivel határtalan a vizuális fantáziám. Az utazásaim során keletkezett képeket a kiállításaimon szoktam bemutatni, hogy lássák, milyen helyeken, tájakon jártam, mert oda csak az általam készített képeken keresztül lehet eljutni. Ez volt látható most legutóbb a Műcsarnokban.


Köszönjük szépen az interjút, a lehetőséget és a pompás képanyagot!

Hegedűs2 Lászlóról többet tudhatsz meg, ha ellátogatsz a honlapjára. Csak klikkelj a kettesre!

Kérem várjon!