{{Blog.cim}}

 

 

Így van. Másrészt viszont anagyvárosi élet, ez az önző világ nekem egyre kevésbé jön be. Egyre jobbantávolodom tőle, a városok számomra már nagyon személytelenek. Nem figyelnek azemberek egymásra, mindenki bizalmatlan, sokan gorombák. A falusi rétegben mégtöbb közvetlenséget és emberséget találni, igazi kapcsolatokat. Persze avárosban is kialakulhat párbeszéd valakivel, de vidéken még sokszor akkor iselőre köszönnek, ha először látnak. Természetes, hogy megszólítjuk egymást. Énszívesebben fotózom a vidéki életet.

 

 

Ez jó kérdés. Ha a másokrólkészített fotóimat nézik, az általában tetszik nekik, viszont a saját magukrólkészített képekről általában az az első reakciójuk, hogy milyen öregek, milyencsúnyák is ők. Én meg győzködöm őket, hogy milyen szépek valójában. A többség nemreagál negatívan a képekre, és elfogadják, hogy csinálom.

 

 

Ha fényképezek, mintha egy különburokban lennék, olyankor a szívem vezérel. Nem tervezek előre semmit, sokszorélek a pillanat adta lehetőségeknek. Nem tudom, mások hogyan csinálják. Én aszemélyes érzéseimből rakok bele minden képbe. Ezért sokáig ki sem dolgozomazokat, mert túlságosan szubjektív vagyok, sok érzelem van bennem, hagynom kellezeket ülepedni, hogy később valamivel objektívebben tudjam megítélni afotóimat, mielőtt bárkinek megmutatnám.

 

 

Nem szeretem a hatásvadászképeket. Egy kép hasson az emberekre, de ne legyen hatásvadász. Azt szeretném,hogy amit megmutatok, az érzelmeket sugalljon, meséljen az emberről. Az afontos, hogy ha 10 év múlva nézek rá egy képre, akkor is ugyanazt érezzem, mintaz elkészítésekor. Ne csak egy arcot lássak viszont, hanem elevenedjen meg aszemélyisége. Az alanyaimmal először beszélgetek, csak akkor kezdek fotózni,amikor már megszoktak. Szerintem ebben a műfajban a jó képnek ez a titka:megfelelő időben kell elkészíteni. Amikor az adott ember már nem feszeng, nempózol, hanem megszokta, elfogadta, hogy ott vagyok, és önmagát adja.

 

 

Annyi emberrel, annyi sorssaltalálkoztam, hogy nem csak egy-két emlékezetes történetem van. Minden fotómhoztartozik történet. Ez például örökre belém ivódott: faluszélén, egy folyó mellettikis viskó előtt két kicsi gyerek. Az anyjuk elhagyta őket, apjuk tehénpásztor,már kora reggel a gyerekek ébredése előtt elment, és csak a csorda estibeterelése után ért újra haza. A pici gyerekek napközben egyedül voltak. Látszottrajtuk, hogy csak egymásra számíthattak. Egymásból merítettek erőt, hogy odamerjenek jönni hozzánk kézen fogva.  Nagyonszegény körülmények között éltek. Beszélni is alig tudtak, olyan elhanyagoltakvoltak. Szemtanúja voltam, hogy csak tejet kaptak vacsorára, egy műanyagsöröspohárból. A fotóstársaimmal másnap összedobtunk egy kis pénzt, vettünk élelmiszert,édességet és egy labdát nekik. A gyerekek nyakába akasztottam afényképezőgépemet, ismerkedjenek vele, készítsenek pár képet. Akkor láttammosolyt először az arcukon. Az volt a szándékom, hogy egy kis élményben legyenrészük. Fél év után úgy hozta a sors, hogy arra jártam megint. Meglátogattamőket, a gyerekek ismét a viskó előtt voltak. Érkezésem váratlan volt, mégis amikormeglátott a kisfiú, a farzsebéből elővett egy műanyag fényképezőgépet, és úgytett, mintha lefotózna vele.

 

A többséggel nem. De valamilyenszinten mégis van kontaktus: sokszor megesik, hogy a rokonok, ismerősök felfedezika képeket a Facebook-oldalamon. Nemegyszer jön olyan visszajelzés, hogy „nahát,ő a nagypapám”. Legtöbbször csak e-mailben tudom elküldeni a képeket azoknak,illetve a rokonaiknak, akik rendelkeznek internetes hozzáféréssel.

 

Őszintén nem tudom. Akinek nemtetszik a képem, az úgysem fogja nekem elmondani, sem egy kiállításon, sem azinterneten. A hozzám eljutó visszajelzések pozitívak, csak remélni merem, hogyaz üzenetem is átmegy. A legfőbb célom mégiscsak az, hogy a képeim sok emberhezeljussanak. Ennek módját máig nem tudom, hogyan tehetném hatékonyan. Nem vagyokjó menedzsere magamnak. A témám megvan, és ez a téma nekem szívből jön. Van,amikor telítődöm az egésszel, akkor lerakom a gépet, de egy idő után jön akésztetés, hogy induljak el. Műtermi fotós viszont nem lennék. Nem szeretnékrutinmunkákat csinálni.

 

 

Nikon vázaim, objektívjeimvannak, de nem azt tartom a legfontosabbnak, hogy milyen a felszerelésem. Atémáim miatt leginkább a természetes fényekkel tanultam meg bánni, nem is érzemhitelesnek a feltűnő mesterséges világítást egy szociofotónál. Rombolja a képhatását szerintem. Ennek annyi hátránya van, hogy nem mindig van elegendő fény.Azért kísérletezni szoktam…

 

 

Szerintem egy dokumentaristafotónál nincs helye a manipulálásnak. Ne retusáljunk ki utólag semmit, illetvene helyezzünk a képre olyat, ami eredetileg nem volt ott. Az az elvem, hogy aképet már a helyszínen úgy komponáld meg, ahogy látni akarod. Én már azutólagos vágást sem szeretem.

 

Sokat gondolkoztam már ennek amegfogalmazásán, de talán a legtalálóbb mondata Robert Franknek volt erre: „Aremény és a bánat képei fekete-fehérek." Ezzel teljes mértékben tudokazonosulni. A színek az esetek többségében engem zavarnak.

  

 

Ezt csak kívülálló tudná megítélni.Fejlődni mindig van hová, soha sem érek a végére. Legtöbbször azt érzem, hogy azelkészült kép nem 100 %-os, lehetett volna jobb is. Az viszont nem változott,hogy nem egy szép arcot keresek, hanem azt, hogy belül mi van. Gondolatiszépséget, nem esztétikus látványt. Talán annyiban változtam, hogy régebbeninkább csak az arcot mutattam, ma viszont már jobban szeretem az arccal együtta környezetet is láttatni.

 

 

Nekem mindenem a történetmesélés.Nagyon szeretem a könyveket, filmeket, a zenét – ha lenne rá lehetőség, haújrakezdhetném a pályámat, akkor filmet rendeznék, regényt írnék vagy operatőrködnék.A kép, szöveg és zene hármasságában gondolkodom, abban az érzelmi és szellemiteljességben, amit ezek együtt adnak. Csak reménykedni tudok, hogy másoknak isbefogadható így.

 

Valószínűleg létezik a néma hatásis, de ebből én semmit nem érzek, így nincs is rám hatással. Nem foghátráltatni és előre vinni sem. De azért vannak explicit visszajelzések is. Márnemigen törődöm a pályázatokkal, de a Magyar Református Szeretetszolgálat „Nincsenszámukra hely” pályázatán 2013-ban első helyezett lett a képem. Ez volt azutolsó pályázat, amin indultam. Ide is már csak azért küldtem be anyagot, mert soke-mailt kaptam, hogy ez az én témám, pályázzak. Végül az segített a döntésben,hogy olyan ember volt a zsűriben, akinek érdekelt a véleménye: Szipál Márton.

Előfordulnak külföldimegkeresések is. Az amerikai Üdvhadsereg a Szent Bibliát adta ki, melynek aborítójához használták a képemet. Ez nagyon közel állt a szívemhez, mert aképen az apám és a fiam keze látható. Egy Kid Rock-klipben is szerették volnafelhasználni többek között az én egyik képemet is, amelyre egy nemzetközi fotósoldalon találtak rá. Példaszerűnek tartom ezt a két esetet szerzői jogiszempontból. Sajnos nem ez a tipikus, sokszor látom viszont a képeimet másoldalakon, forrásmegjelölés nélkül. Hazánkban még nem nagyon tartjáktiszteletben a szerzői jogokat.

További képek megtekinthetők Kerekes István Facebook-oldalán vagy a honlapján: www.kerekesistvan.hu