Vásároljon online vagy hívja az alábbi elérhetőségek egyikét!
Üdvözöljük oldalunkon! Szeretne bejelentkezni?

Interjú Sebestyén Lászlóval

2019.12.03. 15:33
Címkék: interjú
Szerző: Karina

Mai interjúalanyom Sebestyén László. Lacival bő egy éve ismerkedtem meg, egy Hasselblad X1D 50C tesztelése kapcsán. Az elmúlt évben többször is találkoztunk és minden alkalommal nagyon jókat beszélgettünk. És hogy miről esett szó a beszélgetéseken? Természetesen különböző fotótechnikákról, fotóstáskákról, fényképezőkről, fotós projektekről. Ezek a beszélgetések nagyon inspirálóan hatnak rám, jó ezeket felidézni, ezért újra feltettem pár kérdést Lacinak.

Mikor és kinek/minek hatására kezdtél el fotózni?

Kezdődhetne úgy a történet, hogy már gyerekként rengeteget fotóztam, mondjuk ez így is volt, de igazán az egyetem után kezdődött, amikor egy grafikai stúdióban kezdtem el dolgozni. Képfeldolgozást, szkennelést csináltam, ekkor – a DTP hajnalán - a Photoshop floppyn volt még és ha jól emlékszem 2.5-ös verziónál járt.

Rengeteg fotóval dolgoztam és kedvet kaptam, hogy én is fotózzak, kicsit komolyabban, mint addig. Jelentkeztem a Szellemkép fotós iskolába és egy reklámfotós tanfolyamra, majd a MUOSZ fotóriporteri szakán tettem szakvizsgát. Szakmailag nagy hatással volt rám Balla Demeter. Tőle megtanultam, hogy minden munka én vagyok és hogy gondolkozzak is, ne csak kattintgassak.

A szakvizsga után el is kezdtél dolgozni, mint fotós?

Igazából már az iskolai évek alatt is dolgoztam egy fotóügynökségnél, majd a MUOSZ-t követően az akkor induló Metro napilaphoz kerültem képszerkesztő-fotórovat vezetőnek. Itt tíz évig dolgoztam. Eközben az újra induló várostörténeti havilap, a Budapest folyóirat kért fel arra, hogy fotózzak nekik. Izgalmas feladat volt egy napilapot és egy havilapot szerkeszteni és fotografálni egy időben. Teljesen más világ volt a kettő. Az egyik egy naponta híreket és interjúkat közlő “gyorsvonat”, a másik egy hangulatokra és régi történetekre épülő klasszikus kávéházi folyóirat volt. Nagyon szerettem. Azóta mesél a város nekem, másképpen, mint azelőtt. Azután a napilapos életformát leváltottam egy közéleti hetilapra a Heti Válaszra. Nem szeretem a politikát és a közéletet, de azt az izgalmas feladatot kaptam, hogy újraépíthetem a fotórovatot. Ezt örömmel tettem, az első évek időszaka kifejezetten izgalmas műhelymunka volt. Azután indult a Forbes Magazin. Szerencsének és komoly szakmai kihívásnak éreztem, hogy olyan minőségben lehet és kell dolgozni, amilyet egy amerikai típusú lap megkíván. A portrézásba ez utóbbi két lapnál szerettem bele. 


A gasztronómia is megtalált a Magyar Konyha magazin indulásával. Itt képszerkesztőként dolgozom és persze szívesen fotografálok is a lapba. Úgy gondolom, hogy nem lehet úgy lapot szerkeszteni és a fotós kollégáktól úgy bármit elvárni, hogy azt magam nem tudom megcsinálni. Nem érzem hitelesnek azt a vezetőt, aki nem tudja és érti olyan szinten vagy még jobban az általa vezetett területet, mint a beosztottjai. Ezt Buza Pétertől a Budapest folyóirat főszerkesztőjétől láttam és lestem el. Nagyon sokat tanultam tőle a lapszerkesztésről, a szakmai hozzáállásról és persze sok minden másról. Rengeteg könyvet készítettünk együtt.


Időközben sok album elkészítésében is közreműködhettem. Ezek többnyire várostörténeti albumok és tanulmánykötetek voltak.

Magazinoknak készítesz portré képanyagokat. Sokszor magas beosztású üzletemberekről és/vagy hírességekről készítesz képet. Igényel ez valamilyen extra felkészülést?

A sok, fotográfiában eltöltött év után valójában már semmi nem igényel extra felkészülést. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell felkészülni a fotóalanyomból. Kicsoda-micsoda, mit csinál, miről szól az interjú vagy riport. A rutin segíti a technika kiválasztását, azt, hogy milyen világítást használjak, milyen gépet és optikát vigyek magammal. Előre kitalálom, hogy mit szeretnék, de ezt azért a helyszín, a pillanat, a körülmények felülírhatják. És ekkor jön az improvizáció. Talán mindig ez az extra felkészülés, hogy improvizálni kell. Szerintem fontos, hogy a kíváncsiságunk ne múljon el. Nagyon sok embert fotóztam már, érdekeset és unalmasat is, de az adott pillanatban teljes energiámmal rá koncentráltam, hogy meglássam, megérezzem, mi van a primer látvány, viselkedési formulák mögött. Megtudom-e látni a valódi énjét az alanyomnak. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a képen is az fog látszódni, mert sokszor hagyom „játszani” őket, úgy érzem ugyanis, hogy akkor van rendben magával. Egyszóval, ha van egy szabály, ami igaz egy pillanatra, esetleg annak pont az ellenkezője lesz igaz a következőre. 


Sokszor látlak robogóval jönni-menni így feltételezem, hogy nagyon kompakt felszereléssel dolgozol. Elárulod, hogy mi van a fotós táskádban? 

Igen, tavasztól késő őszig robogózok. Ezért is törekszem arra, hogy egyszerű és kompakt legyen mind a felszerelés, mind a fotózás. Egy kicsit olyan ez, mint amikor a ragtapaszt téped le a karodról: csak egy pillanatig kellemetlen, de a következő pillanatban már kész is. Sokszor a portrézással is így vagyok. A fotónak nem a fotózásról kell szólnia. Rengeteg felszerelés, fénybeállás, sok-sok ember, aki mind fontoskodik, mivel éppen az vész el, amiről szól a dolog, hogy az alanyomra figyelhessek. Én szeretem a munkámat „zajmentesen”, hókuszpókuszok nélkül végezni. Így marad idő, energia a modellem intimszférájában garázdálkodni.

A munkában Profoto akkumulátoros vakukat használok, kompakt Manfrotto lámpaállványt és Lastolite derítőt. 

Nagy kedvenc a LumeCube a kis mérete és a különleges fényhatása miatt. Fényképezőgépek közül Nikon D850, Leica M10 és Hasselblad X1D gépekkel dolgozom 

Ezeket egy táskában összerakva akár motoron a hátamon is tudom szállítani. Kényelmes és gyorsan összerakható, jól működő rendszer. 


Dolgozol középformátummal is, hogyan változtatta meg a munkamenetedet?

Mindig is zavart, hogy a digitális technika elhozta a határ nélküli fotografálás világát. Ezt arra értem, hogy nincs limit a képek számát illetően. Mindenki, sokszor beleértve magamat is, sokkal többet exponál, mint amit egy adott helyzet megkíván. Nem gondolkozunk, csak lövünk. Nekem ez sose tetszett, mert szeretem kigondolni, mit szeretnék csinálni és szeretek arra koncentrálni. A jó fotós mérőszáma a jó kép és nem az, hogy egymillió expozíciót készített. Számomra a fényképezés a képről szól, és bár szeretem a technikát, de az csak egy eszköz a számomra és nem maga a cél. Ezért egyszer csak úgy döntöttem, hogy a felszerelésemet optimalizálom és kicsit ennek a gondolatnak szentelem. Ekkor vásároltam egy Hasselblad szettet.

A munkamenetemet markánsan megváltoztatta. Sokan azt mondhatják, hogy lassú gép, nehéz és nagy, de nekem pont ezek a dolgok tetszettek meg igazán benne. Nem akartam könnyű, kicsi és gyors fényképezőt, hiszen olyanokkal dolgoztam egész életemben. Ennek segítségével a fotóriporteri munkám mellett is be tudtam húzni a féket és egy digitális rendszerrel is működőképes „Slow Photography” filozófiára váltani. Használok 8X10 inches analóg kamerát is. Itt egy expozíció maga az elkészült kép. Annyit exponál az ember, amennyi hasznos képet szeretne. Nincs tévedés. A középformátumú digitális fotografálásnál is igaz ez. Akkor nyomod meg az exponáló gombot, amikor minden és mindenki a helyén van. Ez jó érzés.


 A mindennapi fotós munkák mellett vannak egyéni projektjeid is, mesélnél ezekről is? 

A fotóriporteri munka rengeteg kompromisszummal jár. Sok szempontnak kell egy időben megfelelni. A legfontosabb elvárás, hogy az újságcikkhez készüljön illusztráció. Ez egy nagyon jó és szerethető dolog, de számomra mindig fontos volt, hogy megtarthassak egy autonóm alkotói folyamatot a mindennapi munka mellett. Ez persze sokszor nehéz, mert kell idő az áthangolódásra.

Az áthangolódást nekem az analóg technikák használata jelenti. Eleinte kisfilmes méretre naplószerű anyagokat készítettem, de aztán szép csendben ide is bekúszott a középformátum és a 4x5, illetve a 8x10 inches síkfilmes rendszerek. Nekem ez a ZEN a hétköznapok hangzavarában. Éveken keresztül egy 8x10 inches kamerával jártam a várost és zárt, belső udvarokban üres körfolyosókat fotóztam. Beleszerettem az épületek szigorú geometriájába, csendjébe és szürreális, ember nélküli világába.

Ebből a kollekcióból tavaly karácsony előtt egy album formájában 50 udvar jelent meg, „Titkos udvarok” címmel. Egy kedves barátom, Hídvégi Violetta a Fővárosi Levéltár fő levéltárosa írt szövegeket az épületek történetéről, születésükről, tulajdonosaikról, tervezőikről. Így egy izgalmas történelmi utazást tehetünk furcsa udvarokban, amikbe ma már nem is olyan egyszerű bejutni, mert Budapesten minden kapu be van zárva. Emellett újraélesztettem és szerkesztem a jó pár évvel ezelőtt egy időre megszűnt fotóalbum sorozatot, a „Csak képek” -et. Ebben évről-évre három fotográfus mutatja meg a Budapestről készített anyagát. A második elkészült évfolyamnál járunk. 


A munka és a saját alkotói projektek mellett tanítasz is. Melyik suliban lehet téged tanár úrnak szólítani?  

Évek óta a MÚOSZ Bálint György akadémia oktatója vagyok. Itt fotográfiai látásmódot, technikai ismereteket és képelemzést-képolvasást tanítok. Nem könnyű. Nehéz az embereket visszanevelni arra, hogy használják a fantáziájukat és gondolkozzanak. Ne csak a technikába legyenek szerelmesek, mert az önmagában még nem elég a jó fotóhoz. Azt próbálom megtanítani, hogy ha egy témán, egy ötleten elkezdenek gondolkodni, akkor az első 3-4 ötletet dobják el, mert az mindenkinek eszébe jut. Az 5., 6. vagy 7. ötletnél viszont már olyan gondolatok jöhetnek elő, amik valóban ránk jellemzőek. Mert mi más célja is lehetne a fotográfiának, mint egyéni hangot hallatni és láttatni a képeinkben.


Sebestyén László Instagram
Sebestyén László Foodphotographer Instagram

Az interjút készítette: Ürögi Csaba

Kérem várjon!