Szilágyi Anna - a nagybetűs sportfotós

Szilágyi Anna

Szereti a napot, de hamar leég. Sosem szerette magát fotózni, inkább megbújik a háttérben. Megjárta a Testnevelési Egyetemet, a Corvinust, de inkább profi fotóriporter lett belőle. Interjú a 2020-ban a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség által legjobb 30 év alatti fotó készítőjének megválasztott Szilágyi Annával, aki még mindig szemtelenül fiatal. A hetekben Észak-Amerikában képzi tovább magát, a Tripont pedig természetesen végig kíséri a kalandját.

A sport és a fotó együttese alkotja a munkádat, honnan eredeztethető a sport iránti szenvedélyed? Gyerekkorodban sportoltál?

Nem sportoltam egyesületi szinten, zenét tanultam, de mindig néztem a sportokat. Mindig nagyon szerettem, alapvetően nincs akkora története ennek, egyszerűen csak szerettem nézni azt, amikor a pillanatok megismételhetetlenek. Persze, vannak színjátszások a sportban, de nagyrészt őszinte érzelmeket tudsz megörökíteni, amikor örülnek, szomorúak, azok valós érzelmek. Emellett a mozgás megörökítése tetszik még, imádom kombinálni a fényeket az árnyékokkal.

Gyakornok voltál az Indexnél és több világversenyen is dolgozhattál, mégis váltottál, nem bírtál nemet mondani a Fradinak. Ennyire jó ajánlatot kaptál? Vagy szakmailag érezted előrelépésnek?

Indexnél nem is volt előrelépési lehetőség, kvázi meg is volt előre mondva. Akkora presztízs volt akkor. Nem volt üres hely, tudva volt, hogy nem fognak fölvenni. A Fraditól pedig konkrétan felhívtak, hogy megüresedett egy pozíció, számomra Jolly Joker volt, sportfotózást ajánlottak, a Fradi meg egy elég nagy név itthon, így természetesen nem volt kérdés.

Említetted, hogy mindig is a sportfotózással szerettél volna foglalkozni, pedig a fotózás egyik legnehezebb, legkevésbé beállított, bevilágított szegmense. Mi ennek az oka?

Technikailag nagyobb kihívást jelent, mint egy riporton dolgozni, ez tény, ott inkább az a nehéz, hogy megismerkedsz az adott személlyel, megismered a storyt, kialakítod a rendszert és közel kerülsz hozzá. A sportban is kell ilyet csinálni, de ott inkább tudni kell melyik sportot milyen beállítás mellett kell fotózni, ismerni kell a játékot is hozzá, hova helyezkednek az emberek, ki, mikor, hol fog örülni. Egyébként nem a nehézsége miatt tetszett meg, nem azért választottam, inkább azért, mert ez volt az, ahol egyfajta flow élményt éreztem. A megismételhetetlenség, a mozgás, az érzelmek.

Szinkronúszás volt az első Fradis munkád, de leginkább a vízilabdások fotózásáról vagy híres, munkáid során mindenképp kell legyen víz? Vagy a szárazföldi sportoknál is „lubickolsz”?

Szeretem a szárazföldi sportokat is, de a vizesek a kedvencek. Nagyon szeretek a fénnyel játszani, imádom, ahogy a vízen átsüt, ahogy a vízcseppek repülnek. Szeretem azokat a sportokat, amik látványosak, ahol esztétikus képeket lehet csinálni. Nem elég, hogy vízisport legyen, nem minden sportról lehet esztétikusan szép képet készíteni.  vízilabdában és a szinkronúszásban például gyönyörűen repül a víz, az úszásban már kevésbé emelkednek az emberek.

Ha már vízilabda... A férfi pólósokról lőtt képeddel sikerült megnyered az AIPS Médiadíját a fiatal fotósok kategóriájában. Mesélj kérlek a díjnyertes képedről.

Hasonló képe nagyon sok mindenkinek van még rajtam kívül, ez is egy olyan helyzet volt, hogy tudtuk, hogy hova kell helyezkedni, tudtuk, hogy belökik az edzőt a nyertes meccs végén. Fradival voltam kint egy csapattal és mondta a főnök a meccs végén, hogy menjek le a medence szélére, nyilván nagyon örültem, mert tudtam, hogy onnan lehet a legjobb képeket készíteni. Az első világesemény, amit a Fradinak fotóztam és hihetetlen izgatott voltam. A sport ismerete itt is lényeges volt, mivel a magyarok játszották a döntőt és büntetőpárbajjal ért véget a meccs, ezért az edzőkkel szemben helyezkedtem, mert tudtam, hogy a győztes meccsek végén a vízilabdában belökik az edzőt a vízbe. Vogel Soma kivédte a büntetőt, először lőttem róla egy képet, ahogy örült, utána át kellett húzzam az obit és jött a beugrás. Picit féltem azért, hogy az autófókusz nehogy félrecsússzon. D800-al fotóztam, ami 4kép/mp-et tud, ha abból 2 elugrott volna, nem lett volna túl szerencsés a kép.

Hiába volt sok fotós melletted, mégis a te képed lett díjnyertes...

Volt, aki mellettem állt, másnak is van nagyon hasonló képe, csak az AIPS-re ők nem adták be, mert 30 év alatti kategória volt.

Nagymama kertjéből a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség legjobb 30 év alatti fotós díjáig, mindezt igen rövid idő alatt. Hogyan élted meg ezt a gyors átmenetet?

Én személy szerint hosszú időszaknak éltem meg. Ha valaki szembesített volna, hogy 2018-ban voltam index gyakornok, rá 2 évre már nyertem egy nemzetközi díjat, akkor azt mondom, hogy nagyon rövid idő, viszont én mindig mindent akarok, sosem vagyok megelégedve azzal, ami éppen van. Nem úgy éltem meg, hogy milyen hamar kaptam egy díjat, hanem úgy, hogy végre kaptam már valamit! Mindig minden lehetőségre jelentkezni szoktam és amikor kis naivan jelentkezel és reméled, hogy meg tudod nyerni, de tulajdonképpen semmi esélyed sincs, akkor elég rossz, hogy nem nyersz. Ezt a díjat úgy éltem meg, hogy nagyon sokadik leadott pályázatom volt és óriási csoda, hogy én nyertem. Legbelül viszont úgy éreztem, hogy nagyon sokat küzdöttem és nagyon hosszú idő volt mögöttem.

Honnan a Nikon imádat?

Első kompakt gépem Nikon volt, nincs szó Nikon imádatról. Canon legalább annyira jó, a Sony is, bár azzal még nem dolgoztam. Inkább az a kérdés, hogy kinek mi vált be, mi volt az első gépe, mit kapott a cégétől. Nekem a Nikon volt az első gépem. Gyerek voltam, zsebpénzből vásároltam az első gépemet, aztán azt kezdtem el szépen lassan fejleszteni, a végén meg már annyi cuccom lett, hogy ott már ténylegesen Nikonos lettem. Mostanra már nem akarnám eladni, mert hatalmas veszteség lenne. De nincs Nikon imádat, ha valahol felvesznek Staff fotósnak és hozzám vágnak egy Sony felszerelést akkor boldogan fogom használni, szerintem nem a kamera teszi az embert.

Még mindig nagyon fiatal vagy és a szakmai referenciád alapján a határ a csillagos ég, itthon képzeled el a jövőd vagy szeretnél külföldön is dolgozni?

Mindenképp külföldön szeretnék, nem titkoltan az álmom mindig is az volt, hogy a Getty-nél legyek sportfotós. A Getty ügynökségénél van olyan pozíció, hogy csak, kizárólagosan sportfotóriporter. Jelenleg az AP-nek dolgozok be, sport és mindenféle általános hírt is csinálunk, nálunk nincs olyan pozíció, hogy csak sportfotóriporter. A legnagyobb álmom az, hogy csak sportot csináljak egy nagynevű ügynökségnél.

Volt felkeresésed a AIPS díjad után nemzetközi, világhírű médiumoktól?

A díjam miatt nem volt közvetlenül. A díj megnyerése után nem sokra megkeresett az AP, de onnan azért kerestek meg, mert beajánlottak oda. Az a díj nagyon menő, de az akkor is csak egy kép. A munkádat pedig nem egyetlen egy kép határozza meg, hanem a teljes portfóliód. Egy képről nehéz megítélni valakit. Csak azért, mert megnyersz egy ilyen díjat, még nem fogsz munkát találni. Ha megnyernél az élet portfólióddal egy hasonlóan neves díjat, az más lenne, akkor valószínűleg lennének felkéréseid.

Nehéz munkát találni? Folyamatos versenyben vannak a fotóriporterek a munkákért?

Alapvetően kevesebb a munka, mint ahány jelentkező van, így nem egyszerű munkát találni. Nekem személy szerint szerencsém van, hogy a Fradinál vagyok, mert így folyamatosan kapok munkát, de általánosan jóval nagyobb a kínálat fotós részről, mint a kereslet a médiumok oldaláról.

Mesélj kérlek az amerikai túrádról. Tudom, kevésbé sportközpontú lesz, pedig Amerikában, ha valaminek, akkor a sportnak óriási a hagyománya.

Remélem, hogy nagyon jó lesz. Alapvetően 2 ösztöndíj miatt megyek erre a túrára, az egyiket tavaly nyertem Doug Pensinger alapítványán keresztül, ahol minden évben 7 embert választanak ki és pénzösszeggel támogatják őket, a pénzt pedig felszerelésre lehet költeni. Ezt az ösztöndíjat tavaly nyertem meg azzal, hogy a portfóliómat küldtem be. Jól esett az AIPS díj, de amikor az egész portfólióm miatt választottak ki, akkor éreztem azt először, hogy lehet, hogy tényleg jó vagyok.

Amerikán belül hova tartasz?

Coloradoba megyek először, ennek az alapítványos ösztöndíjnak ott lesz egy találkozója, jelen lesznek a mentorok és az ösztöndíjasok, portfólió áttekintés és elméleti segítségek lesznek. Ezek a mentorok nagyon profi fotósok, alig várom, hogy találkozzak velük.

A második, az Eddie Adams workshop, ami New York-ban lesz, az 1970-es évek óta létezik, a világon a legelitebb fotós workshop, egy évben 100 fotóst választanak ki. Sportfotós csapatban vagyok, lesznek feladatok, azonnali visszacsatolással, kapcsolatépítés szempontjából sokat várok az egésztől. Összesen lesz 3 hét a túra. Lesz alkalmam megnézni a Grand Canyont, Texast, Michigant, New York-ot.

Gondolom nem csak egy telefont viszel magaddal, hiába nem fotózni mész elsősorban...

Természetesen nem, a Tripont jóvoltából viszek magammal egy Nikon Z6 II vázat és 24-70 f4-es obit, amikor turista vagyok nem nagyon fotózok fényképezővel, csak telefonnal, de most örülök, hogy lesz nálam egy ilyen eszköz, mert nagyon könnyű, kicsi, kompakt. Tudom, hogy lesz jó néhány olyan szituáció, amikor örülni fogok, hogy nálam van a gép.