{{Blog.cim}}

Emberközpontú látásmódját segítik a coaching és mediáció területén folytatott tanulmányai, amelyek megerősítették benne a figyelmes, érzékeny jelenlét fontosságát. Leginkább hosszú távú projekteken dolgozik, ahol személyes és társadalmi témákat tud mélységükben feltárni.  Főként olyan női sorsokkal és élethelyzetekkel foglalkozik, amelyek valamilyen határhelyzetben vagy intenzív életszakaszban mutatják meg a női lét sokszínűségét, legyen szó anyaságról, veszteségről, testi és lelki küzdelmekről vagy a termékenység kérdéseiről. Emellett kis közösségek életére és mindennapjaira is fókuszál. Dolgozott olyan családokkal is, akik súlyosan beteg gyermeket nevelnek. Képein ezek az élethelyzetek nemcsak a nehézségeket, hanem a bennük rejlő erőt is megjelenítik.
2019 óta rendszeresen jár Örményországba, ahol egy hosszú távú anyagon dolgozik. Egy kis falu sífutóit dokumentálja – az ott élők kitartása, ereje, a hétköznapi bátorságuk lenyűgözi. Bízik benne, hogy képei segítenek egy kicsit közelebb hozni ezeket a világokat másokhoz is.

Személyes projektjei mellett munkái több helyen is megjelentek. 2019 óta 9 díjat nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton, köztük háromszor az André Kertész Nagydíjat. Tagja a Women Photograph nemzetközi adatbázisának, valamint a 1 in 6 by 2030 projektnek, amely a globális népesség elöregedését vizsgálja több szemszögből. Többször ösztöndíjjal vett részt a VII Foundation programjaiban, Szarajevóban és Arles-ban is. Képeit több kiállításon is bemutatták már, például a Műcsarnokban vagy a New York-i Photoville fesztiválon.

Szia Bea! Elöljáróban mesélsz nekünk arról, hogy hogyan kerültél kapcsolatba a fotográfiával és mi vitt rá a dokumentarizmus útjára, ami nem éppen az egyik legkönnyebb műfaj a szakmán belül?

Harminc év kozmetikusként eltöltött idő után úgy éreztem, hogy szükségem van új impulzusokra. Úgy tűnt, semmi más nem történik velem, csak nők arcai változnak a kezeim között, miközben az élet odakint elszalad, és én nem vagyok a része. A szakmámban elértem mindazt, amit abban az időben el lehetett, de valahol elveszett a motivációm. Ezért lecsökkentettem a munkaidőmet heti három napra, és a felszabaduló időben elkezdtem keresni valamilyen értelmes, feltöltő tevékenységet. Így találtam rá egy fotós tanfolyamra. Beiratkoztam, aztán a következőre, a harmadikra, a negyedikre is. A fotózás teljesen beszippantott, és végül 2017-ben letettem a szakmunkásvizsgát is.

A dokumentarista irány 2016-ban kezdett kibontakozni bennem, amikor részt vettem Bácsi Róbert László kurzusán a Fotófaluban. Egy héten keresztül Drégelypalánk füves emberét fotóztam, és Robi segítségével a hét végére összeállt életem első sorozata. Mély nyomot hagyott bennem ez az élmény, és ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy dokumentarista fotográfiával szeretnék foglalkozni.

A 2017-es szakmunkásvizsgámra is dokumentarista anyagot készítettem. Kassai Lajos lovasíjász iskolájába járó nőket fotóztam, és „Amazonok” címmel állítottam össze a sorozatot. Nagy élmény volt elkészíteni, még ha az elején nehezen is tudtam legyőzni a félelmemet attól, hogy idegen embereket kell megszólítanom, és meg kell győznöm őket, hogy engedjenek be az életükbe.

Hogy találod meg a témáid és hogyan mélyülsz el egy-egy kérdéskör kapcsán? Milyen módon éred el, keresed fel az alanyaidat? Egyáltalán, hogyan indulsz neki vagy készülsz fel egy-egy projektre? 

Teljesen véletlenszerűen találom meg a témáimat – vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy ők találnak meg engem. Az "Éber kóma" című sorozatom esetében például egy színházi előadáson találkoztam a balesetet szenvedett Sári édesapjával. Ő mesélte el a történetüket, és azt is, hogy a két szülő művészeti tevékenységbe kezdett, hogy a lányuk ápolásával járó feszültséget, stresszt, szorongást és félelmet valahogyan feldolgozzák magukból. A színház után napokig a fejemben járt a történetük, aztán felvettem velük a kapcsolatot.

Részlet az "Éber kóma" című sorozatból

A "Pillangólány" anyagomhoz egy külföldi fotósorozat adott inspirációt, amelyben különféle nőket és sebeiket dokumentáltak. Ebben a sorozatban figyeltem fel egy fiatal nőre, aki Epidermolysis Bullosában szenvedett. Ezután kezdtem el itthon élő, úgynevezett „pillangógyerekeket” keresni. Először Flórit, egy 12 éves fiút fotóztam, majd később találtam rá Mirandára, aki a díjnyertes sorozatom főszereplője. Ezeknek a gyerekeknek a megtalálásában segítségemre volt a Debra Hungary alapítvány, az ezzel a betegséggel élőket és családjaikat segítő szervezet.

Részlet a "Pillangólány" című sorozatból

Ekkor már két, lelkileg rendkívül megterhelő anyagon voltam túl, és az Újságíró Szövetség fotóriporteri iskolájának záróvizsgáján a tanáraim azt tanácsolták, hogy ne csak a halált fotózzam, hanem forduljak könnyebb témák felé, fotózzak életet is. Nem sokkal később egy kozmetikai vendégem mesélt nekem arról, hogy részt vettek a lombikprogramban, majd egy másik vendégtől is hasonló történetet hallottam. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék egy anyagot készíteni a nehezített gyermekvárásról, és akkor ez az életről fog szólni. A történet azonban másként alakult: a főszereplő párnak nem sikerült a beavatkozás, viszont örökbefogadtak egy kisfiút. Ehhez az anyagomhoz a Facebookon, lombikos csoportokban kerestem nőket. Sokukkal találkoztam, sokukat le is fotóztam, majd a végén egy párt kísértem végig.

Részletek a "Nehezített gyermekáldás" című sorozatból

Karsai Dániel története 2023. szeptember 28-án talált meg engem. Reggel, kávézás közben olvastam el azt a posztját, amelyben nyíltan leírta, hogy halálos beteg, és elindult Strasbourgba, az Emberi Jogok Európai Bíróságához, hogy az életvégi döntés jogáért harcoljon. Korábban megfogadtam, hogy felhagyok a nehéz, súlyos témák feldolgozásával, de ez a történet nem hagyott nyugodni. Fél órán belül levelet írtam neki, és engedélyt kértem, hogy végig kísérhessem az útján.

Részlet az "Ez életem legnagyobb ügye" című sorozatból

A honlapodat nézegetve láthatja az ember, hogy eléggé érzékeny, de mégis szerteágazó témákhoz nyúlsz. Kérlek, mesélj arról, hogy milyen témákkal foglalkoztál eddig!

Az eddig említett anyagokon túl fotóztam libatömlő asszonyokat Nógrádban, van egy sorozatom Dominikáról, a nomád lányról, készítettem egy anyagot Szlovákiában a Sajó szennyezéséről, továbbá Örményországban két sorozaton dolgoztam: az egyik, "Vérükben a sízés" című anyag díjat is nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton, a másik, "Széthulló házak és remények" pedig az 1988-as örmény földrengés után épült, átmeneti szállásként szolgáló, máig meglévő telep életét mutatja be. Mivel sok sífutó gyerek ezen a telepen él, fotográfiában jártas szakemberek tanácsára a két anyagot összeolvasztottam. Jelenleg pedig az "Adjon Isten, Senor!" című anyagomon dolgozok, amelyik a Nógrádban élő külföldiekről készül, és MMA tagozati ösztöndíjat kapott most. Így a következő egy évben erre összpontosítok. 

Részlet az "Adjon Isten, Senor!" című sorozatból

Szerencsére megfelelő közegben a választott témáid elég nagyra értékelik. Egyre több díjat nyersz. Az idei sajtófotó pályázaton „Az utolsó leheletig” című anyagoddal kaptál Adré Kertész-nagydíjat, valamint 1. helyezést értél el Emberábrázolás-portré sorozat kategóriában. Továbbá 2. helyezett lettél az "Ez életem legnagyobb ügye" című sorozatoddal Társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia kategóriában. Ez két összefüggő sorozat. Légyszíves, avasd be azokat, akik esetleg nem ismerik ezeket a munkáidat! 

Két anyag készült, az egyik Karsai Dániel életét mutatja be, a másik pedig az ápolójáról, Márkovics Ákosról szól. 2023 novemberében kezdtem el Danit fotózni, és hónapokon át fel sem merült bennem, hogy az anyag nem csupán róla szól. Körülbelül 2024 tavaszán jött az első felismerés, hogy mennyi nézőpontból lehet megmutatni az ő életét. Rájöttem, hogy nem csak az eutanáziáról vagy Dani betegségével való küzdelméről van szó, hanem a barátságról, a szeretetről, az ápolásról és az otthonápolásról is.

Részlet az "Ez életem legnagyobb ügye" című sorozatból

Mivel rengeteg kép készült egy év alatt, arra gondoltam, hogy külön sorozatot készítek Ákosról is, hiszen ő volt a legfontosabb szereplő Dani gondozásában. Karsai Péter, Dani öccse valahogy úgy fogalmazott, hogy Ákos nélkül is mentek volna a dolgok, de az egész nagyon kusza, fejetlen kapkodás lett volna. Dani halála után tovább fotóztam Márkovics Ákost, hogy bemutassam életének azt a részét is, amikor nem munkával vagy ápolással tölti az idejét, hanem például a családja körében.

Részlet az "Az utolsó leheletig" című sorozatból

Számodra mi a legnagyobb szépsége és a legnehezebb része a dokumentarista fotográfus szakmának? 

A munkám során leginkább a témák nehézségeivel szembesülök. Voltak olyan anyagok, amelyek lelkileg nagyon megviseltek. Például egy beteg gyereket vagy embert kísérni, akiről tudom, hogy meg fog halni, rendkívül fájó élmény. Ugyanakkor bármennyire is nehéz ezekkel a történetekkel dolgozni, a közös út során rengeteg szép pillanatot is meg lehet örökíteni. Ezek a történetek velem maradnak, és néha a közönség számára is meghatározó élménnyé válnak.

Hosszú távú anyagok készítése anyagi és szervezési szempontból is kihívást jelent. Nehéz finanszírozást, forrásokat találni, és évekig követni egy projektet, főleg, ha az külföldön zajlik. A munkaszervezés is nehézkes lehet, és nem egyszerű megfelelő publikációt találni az anyagomnak. Ezért elengedhetetlen a kitartás.

Részlet a "Building Hope On Shaking Ground" munkacímű sorozatból

Örményország régóta az érdeklődésed tárgya. Hogyan keveredtél oda? Mi a legfőbb fókuszod ott? 

Hogy kerültem oda? Ez egy érdekes történet! 2019-ben megismerkedtem valakivel egy társkereső oldalon, aki később részt vett egy konferencián Jerevánban. Javasolta, hogy menjek utána, és töltsünk együtt egy nyaralást. Azt gondoltam, mi bajom lehet, legrosszabb esetben egyedül járom be az országot, már korábban is utaztam így, és nincs vele gondom. Budapesten élő örmény ismerősömtől kaptam kontaktokat a B tervhez. Érkezésem után néhány órával kiderült, hogy nem lesz közös nyaralás. Az egyik kontaktom segítségével indultam útnak, hogy felfedezzem ezt a kaukázusi országot. Az ország északi részén autóztunk, amikor megláttam az úton görsíző fiatalokat, és rögtön tudtam, hogy ezt egyszer meg fogom örökíteni. Róluk szól a "Vérükben a sízés" anyagom. Azóta visszatérő lélek lettem Örményországban; nagyjából olyan, mintha haza járnék már. Évente van, hogy kétszer is meglátogatom az országot, hogy dolgozzak a munkáimon. És tavaly ősszel például elkísérhettem ezeket a fiatalokat, akik egyébként az örmény sífutó válogatott tagjai egy finnországi edzőtáborba.

Részletek a "Building Hope On Shaking Ground" munkacímű sorozatból

Mesélj pár mondatban arról, mire készülsz most az örményországi fotótúrád kapcsán azoknak, akik veled tartanak majd? Mire számíthatnak és várhatóan mit hozhatnak majd haza, ha részt vesznek ebben a kalandban veled? 

Részlet a "Building Hope On Shaking Ground" munkacímű sorozatból

Az örményországi túrát úgy állítottam össze, hogy a legkedvesebb helyeim egy részét megmutassam másoknak is. Végtelenül izgalmasnak találom ezt a posztszovjet térséget, ahol számtalan különleges pillanatot lehet megörökíteni. Az örmény vidék természetközelisége, az ottani életmód egyfajta időutazás érzését kelti bennem.

Haghpat - örmény hegyvidéki táj

Nane

A túra útvonalát az utazási irodával együtt alakítottuk ki, az általam javasolt helyszíneket is belefoglalták. Például a falu, amely fent, a hegyekben található, az egyik kedvenc helyem. Ha valaki nyitott a más kultúrák iránt, szereti a lelassult életet, és nem zavarják az itthoni körülményektől eltérő adottságok, viszont élvezi a végtelen vendégszeretetet, akkor biztos vagyok benne, hogy neki is tetszeni fog ez az út.

Vasárnap reggel

Gyapjúmosó

A túrán igyekszem dokumentarista szemlélettel támogatni és instruálni a résztvevő fotósokat, de természetesen lesznek olyan helyszínek, ahol szép portrékat készíthetnek. Különösen izgalmasnak ígérkezik egy fotózás, ahol örmény népviseletbe öltözött táncosokat fogunk megörökíteni.
Lesznek piacok, falusi életképek, gyönyörű tájak, napfelkelték és hegyek, majd Jerevánba is ellátogatunk, amely egy fantasztikus, dinamikusan fejlődő nagyváros, gazdag történelmi emlékekkel.

Sajtárus 

Az egyes helyszíneken feladatokat is adok majd a résztvevőknek, de ha valaki inkább egyedül fedezné fel az adott helyszínt, arra is lesz lehetőség. Túrázni is fogunk, ám ezt lehetőség szerint fényképezőgép nélkül. Hiszem, hogy néha le kell tenni a kamerát, és hagyatkozni más érzékszerveinkre, hogy feltöltődjünk és inspirálódjunk.

A nap vége 

Köszönjük Bea, hogy bevezettél minket a munkád rejtelmeibe, és betekintést nyújtottál a dokumentarista fotográfia mélységeibe!

Fotókredit:

Bea portréját Szajki Bálint készítette. 

Az interjúban szereplő összes kép pedig Kovács Bea felvétele. 

Ha Neked pedig, kedves Olvasó felkeltette Bea munkája és fotótúrája az érdeklődésed és szívesen részt vennél ebben a fotó kalandban, ahol valóban tanulsz és alkotsz, mélyedj el az alábbi oldalakon vagy keresd Beát kérdéseiddel a megadott e-mail címen. 

Jelentkezés és további információ:

Bea honlapja: Bea honlapját itt találod.

A fotótúra programjáról és egyéb információkról itt olvashatsz!

Jelentkezés az alábbi e-mail címen: ormenyfototura@gmail.com